(1823-1849)


Első rész: Egy költő gyermekkora

Petrovics Sándor, választott írónevén Petőfi Sándor, 1823. decemberének utolsó, borús, hideg téli napján látta meg a napvilágot Kiskőrösön, egy kicsiny földszintes parasztházban. Petrovics István a helyi mészárszék bérlője és felesége, a szlovák származású Hrúz Mária nem sejthették, hogy gyermekük, akinek legnagyobb szenvedélye a verselés lesz, költeményeivel a világirodalom legnagyobbjainak társává avatja magát, élete pedig legendává nemesedik.

A kis Petrovics Sándor az egykorú források szerint nem sok időt tölt Kiskőrösön, még két éves kora előtt egy másik széljárta alföldi városba, Kiskunfélegyházára kerül; első emlékei ehhez a helyhez kapcsolódnak. Ezért olvashatjuk a Kiskunfélegyházán keletkezett Szülőföldemen című versben:


Mi nem akarunk igazságot tenni a költő szülőhelyének címéért versengő Kiskőrös, Szabadszállás és Kiskunfélegyháza között, sokkal fontosabb ettől, hogy milyen élmények érik a nyiladozó értelmű gyermeket. Az apa vállalkozása ekkor sikeres, otthonában nyugalom; gyermeke szeretetteljes légkörben cseperedik.

Petőfi elemi gyermekkori élménye az alföldi táj, mely döntő jelentőségű lesz lírájának alakulására nézve. Gondoljunk itt gyönyörű, láttató erejű, a pusztát és folyóját, a Tiszát megjelenítő tájverseire: Kiskunság, Az Alföld, A Tisza, A puszta télen.

Illyés Gyula kitűnő monográfiájában (Petőfi Sándor) azt írja, a gyermek Petőfi apai örökségként kapta lobbanékony, dacos természetét, mely gyors észjárással párosult, ahogyan kortársai – például Jókai Mór – mondják később: „lángelme”. Ugyanakkor a kisfiú Petőfiről úgy emlékeznek játszótársai, aki kedveli a félrevonulást és szemlélődést, a természet titkainak fürkészését.