„Farkasgégén nevekedett.” Szegeden mondták, és az idősebbek mondják talán ma is a szófogadatlan gyerekekre. Ennek párja a Karcagon feljegyzett „farkasgégén eresztett”. A két mondásnak közös őse egy nyomokban egészen a huszadik század első feléig élő varázsló szertartás, amelynek fő kelléke nem volt egyéb, mint egy farkas kiszárított gégéje.

A farkasnak nemcsak a gégéjével tudtak a régiek varázsolni, hanem a fogával vagy az inával is – a farkastestrészek mind ördögi dolgokat varázsoltak. Ha, például, a lovat farkasgégéről itatták, tisztogatás nélkül is tiszták maradtak (Erdély). A farkas inával rontást lehetett készíteni. Egy 18. századi karcagi sajtlopásos ügyben jegyzőkönyvbe vették, hogy a sértett fél ilyen módon szándékozik igazságot szolgáltatni magának: „Ez a pogány Aggod Jánosné lopta el az én sajtomat, de farkasinat vettetek reá!” A farkassal való varázslásnak talán legnagyobb hagyománya azonban a méhészetben alakult ki, innen válik világossá, hogy miért „farkasgégén eresztett” a karcagi rossz gyerek.

A méhek természetének befolyásolására nagy varázsló tudománya volt hazánk minden vidékének. A varázslás ideje mindenütt a méhek első tavaszi kirepülése volt. Ilyenkor a méhész többnyire szorgalmassá, a gazdája felé szelíddé, a mézgyűjtés iránt viszont minél mohóbbá és erőszakosabbá igyekezte bűvölni méheit. Ennek a bonyolult tudománynak épp csak jellegét érintő vázolására vállalkozunk az alábbiakban.

A szorgalom varázseszköze leginkább a hangya volt. Ha a méhész egy bolyt telepített a kas alá, vagy – más vidéken - hangyákkal szórta meg – méhei abban az évben szorgalmasan gyűjtötték a mézet. Hogy őt ne csípjék meg, a szelíd juh természetét varázsolta beléjük: juhtejjel kente be a kas röpítőlyukát, tejjel mosott fehér gyapjút húzott át rajta, stb.