A puszta szó legáltalánosabb jelentése a magyar nyelvben: kietlen, sík vidék, kopár, fátlan terület. Jóval gazdagabb azonban e szó jelentéseinek, a hozzá fűződő asszociációk száma.

• Elsősorban földrajzi vonatkozásban szokták meghatározni a kifejezést, mint tájalakulatot, amelyet a sztyeppével rokonítanak vagy azonosítanak.
• Néprajzi, történelmi vonatkozásban a ’puszta’ elnéptelenedett települést jelent,
  
• Valamint az egykor Debrecen város tulajdonát képező területeket, ahol külterjes állattenyésztés és pásztorkodás alakult ki.

A puszta keletkezésének hátterében történelmi katasztrófa (tatárjárás), súlyos adóterhek, járványok terjedése állhatott. Érdekességként említést érdemel, hogy a külföldiek gyakran azonosítják a pusztát a hagyományos, tipikus magyar tájjal. A kifejezést más nyelvekben is megtaláljuk: desert (angol), die Pussta (német), plaine (francia), puszta (lengyel).


A leghíresebb magyar puszta, a Hortobágy

Magyarország leghíresebb pusztája a Hortobágy, de nem szabad elfelejtenünk Bugacot és Apajt sem. A Hortobágy, Európa legnagyobb füves pusztája, ember és természet kétezer éves tájalakító tevékenysége révén nyerte el mai képét, melynek fő jegye közel sem az egyhangúság. A Hortobágy sokszínű táj, ahol különféle állat- és növényfajokban gazdag biológiai társulások élnek egymás mellett: sziki legelők, löszpuszták, ártéri erdők, mocsarak és mesterséges vízi élőhelyek, a halastavak. E két utóbbi helyszín az európai vonuló madarak és az itt élő madárvilág számára kiemelten fontos.

A Hortobágy faunájának nemzetközi hírű „szereplői” a madarak. A táj jelképévé vált a kihalófélben lévő nagytestű szárnyas a túzok; a vizes területeken található Európa legnagyobb kanalasgém telepe; a darvak ősszel több ezres tömegben vonulnak át a Hortobágyon, s számos madárritkaság fészkel itt, mely sehol másutt nem található meg kontinensünkön. A Hortobágyot 1972-ben tájképi értéke mellett egyedülálló élővilágának védelme miatt nyilvánították nemzeti parkká.


A puszta története, kialakulása

A mai puszták helyén az Alföldön a 9. században halban és vadban gazdag liget-erdős táj – mocsarak, viruló erdők és löszpuszták alkotta térség – fogadta a honfoglaló magyarokat. A következő három században épült települések és az erdők pusztulása a 13. században kezdődött, amikor a Batu kán vezette tatár horda betört. A falvakat, erdőket porig égető tatárok pusztítását járványok fokozták tovább. A török hódoltság ideje újra csak nyugtalan, hadi eseményekben gazdag időszakot hozott.



A 17. században, a török kiűzésével fellendült az állattenyésztés: a csikósok, pásztorok, gulyások nagy tömegben hajtották a lovakat, juhokat, szürkemarhákat. A falvakat, városokat összekötő hosszú utak mentén megszaporodtak a csárdák – az egyik leghíresebb csárda, a Meggyes csárda ma múzeumként üzemel -, melyek a hírek terjedésének központjai voltak.

A táj életébe a legnagyobb változást a 19. század közepén zajló Tisza-szabályozás hozta. A folyó több mint száz kanyarulatának átvágásával, gátak közé szorításával a puszta nagy mértékben elszikesedett. Ugyanebben az időszakban indul meg a tanyásodás. A tanyavilág apró fehér házai, a gémes kutak, az állattartás és pásztorvilág jellegzetes építményei, valamint a vándorok pihenését szolgáló csárdák az ember jelenlétére utalva szerves részét alkotják a pusztának.